Itt arra fogok választ adni, hogy lett más az én jógám. Úgy 1 hónapja készült MR felvétel a nyaki csigolyáimról. Két orvos is közölte, hogy nagyon rosszul néz ki (nem sminkeltem 😉 ) Na de komolyan, a porckorongjaim annyira elvékonyodtak, hogy felmerült a műtét kérdése is. Az egész egy ártalmatlan elalvásból jött, ami délutánra eszkalálódott, és a férjem vitt el ahhoz a sport-ortopéd orvoshoz, akinél már jártam… De kezdjük az elején.
Általános iskolában a szertorna szerelmese lettem. A testnevelés tanárnőnk választott ki a csapatba. Minden délután a tornateremben voltunk, úgy kellett hazahajtani bennünket. És milyen felszerelésekkel edzettünk? Hát parkettán, meg fa dobbantóval. Hogy ez miért fontos? A mostani sérüléseim miatt. Aki látott tornászokat, “vágtatni” a szekrény felé (ma már ló-ugrás), és erővel dobbantani, majd a túloldalon a talajon két talpra érkezni, talán el tudja képzelni, mekkora erőhatás éri a gerincet. Ahhoz, hogy a tornász csigolyái ne sérüljenek igen erős törzsizomzatra van szükség
ük. Persze lelkes gyerekként mit sem tudtunk erről, és valószínű senkire nem is hallgattunk volna.
Aztán jött a nagyobb szerelem, a díjugratás. Volt olyan időszak, hogy apukám kenegette valami mentolos szagú zselés krémmel a derekamat, mert annyira fájt, hogy ülni, állni nem tudtam. Mert a lovas nem a kezével irányítja a lovat. Hanem a derekával, combjával, az egész lényével. Rengeteget tanultam ebben az időszakban. Akkor még nem tudtam volna megfogalmazni, de most már tudom, hogy testtudatosságból a legjobb képzés volt. Egy több 100 kilós állat hátán eleinte csak megmaradni, majd megtanulni hatással lenni rá, és a végén versenyezni vele, egyként mozogni a díjugrató pályán. Hatalmas élmény, nagyon sok veszéllyel. Hálás vagyok a szüleimnek, hogy engedtek, bár biztosra veszem, hogy halálra féltettek.
A saját testemen kívül figyelni kellett a lóra is. Ő nem egy vízilabda, amit az ember a szertárba dob edzés végén, és másnap a labda ugyanannyi kedvvel vesz részt a játékban 😉 Nem, a ló érző lény. Érzékeny, hisztis, félős, akaratos, amihez vegyük hozzá a fél tonnás súlyát, és sorolhatnám. Gyakorlatilag két egyéniség találkozik, ahol az egyik mindent visz, ha olyanja van.
Jó érzés összegezni. Ez a másikra figyelés az életem részévé lett, így az óráimon is alapvető dolog, amit maximum 8 emberrel lehet csak megvalósítani. Nem tömegsport az én jógám. Itt mindenki megkapja azt a figyelmet, ami a biztonságot nyújtja számára.
A gerincem szempontjából fontos állomás volt a kyokushin karate is. Igazából itt csak két gyakorlatot emelnék ki. Az egyik, és szerencsére mára már kevés helyen előforduló teljes felülés. Ismerős a kép? Két ember szemben ül, két lábuk egymásba akasztva, és számolásra tolják a teljes felülést. A derék számára az egyik legkártékonyabb gyakorlat. Nyilván annak idején ez volt a trend, ettől még a lumbális csigolyáimnak nem tettek jót.
Az a gond az egész porckorong dologgal, hogy ő nem fáj. Csak vékonyodik. Akár hosszú éveken át tűri az elnyomást, majd egyszer kiborul, ez lenne a sérv, nagyon lerövidítve a folyamatot. Ám ekkor fájni fog. Eléggé.
A másik a körkörös rúgások, melyeket minden karatéka nagyon, de nagyon szeretne tudni, mert mutatós és hatásos mozdulat. A probléma megint csak az, hogy adott egy edzésen 30-40 fiatal (akkoriban annyian voltunk), és megy számolásra a technika. Se képzettsége az edzőnek hozzá, se ideje rá, hogy elmagyarázza anatómiailag, mit miért hogyan kellene. És vannak, akik eleve lazábbak, de vannak a merevebbek. De erre nem volt lehetőség figyelni, stb. Szóval ennél a köríves rúgásnál a lényeg, hogy oldalt ki kell emelni a lábat, majd ráfordulva elengedni a rúgást. Iszonyatos ereje van, ha a technika is jó. Ellenkező esetben derékfájdalmat okoz. Ez a kép nem a legjobb, de közérthetővé teszi:
Időugrás következik. Valahogy belefutottam Szentendrén egy ashtanga órába. Hű, de nagyon élveztem. Pitta fejemnek igen jót tett a harcos kihívás. Az addig kipróbált különféle ugra-bugra órák után az izzadás megvolt, de egyfajta üresség is. Lelketlennek tartom ezeket a mozgásokat. És jóga közben végre nem csak a testem fáradt el, hanem feltöltött, jól éreztem magamat.
Majd jött a rémálom. Kurmasana. Abszolút nem voltam készen rá. Most már tudom, hogy ezt egy jóga tanárnak látnia kell. A hátam mögé jött, és rám feküdt, közben a kezeimet hátrahúzta. Íme a póz:
Én ott tartottam, hogy a karjaim a combok alatt már jól elvoltak, de nagyon távol a képen látható állapottól.
Reccsenés. A barátnőm mellettem jógázott, és a hang hallatán megijedt. Sokáig “csak” a vállaim fájtak. Egy masszőr simogatta ki a felkaromból a sérülést. Viszont a bizalmam elszállt. Nem engedtem a hátam mögé senkit. Majd szépen abba is hagytam a jógát. Otthon folytattam, de valami megtört bennem – de akkor még csak a lelkemen éreztem ezt.
Majd kutattam, kerestem, másik jógára leltem, és jelentkeztem oktatóira. És ekkor egy vizes hó lapátolásakor belenyilallt a fájdalom a derekamba, nem tudtam megmozdulni se. Valahogy beugráltam egy lábon a lakásba. Az egyértelmű volt, hogy ide orvos kell, aki sportsérülésekre specializálódott. Dr Knoll Zsoltot választottam. Barátságosan közölte, hogy a csigolyaszalagom elszakadt. (A képen piros x jelzi a helyét, nagyjából.) Én meg: mindez a lapátolás miatt? Ő erre: á, ez úgy 2 éves sérülés lehet. És akkor beugrott az a jóga óra, a mozdulat, a reccsenés, és a könnyem az infuzióval versenyt folyt. Őt nem rázta meg a hír. Azt mondta, hogy rengeteg jógás sérült került már hozzá!
Majd amikor az oktatóin a kurmasanához értünk, felzokogtam. Ki kellett mennem a teremből, majd megnyugodva visszamentem, és megcsináltam. Újra kellett élnem, de itt dolgozódott fel az egész.
Akkor tudtam, hogy én tanárként soha testi erőszakot nem fogok alkalmazni. Mert minden erőszaknak számít, ami túlmutat a gyakorló képességein, és a tanárnak erőkifejtésre van hozzá szüksége! Magammal sem vagyok erőszakos. A legmesszemenőbben tisztelem a testet, az egyént és azt, hogy épp hol tart. Ezért nem lehetne szerintem tömegsporttá alakítani a jógát. Mert mindenki más.
Szerintem az is káros, ha szalaggal vagy egyéb segédeszközzel akarunk kierőszakolni egy testtartást. A csípőnyitás nagy divat most. A helyzet az, hogy a csípőnk nyitottsága is egyedi, és a korral beszűkül. Amikor egy gyerek tornász lesz, majd folytatja a lazítást, nyújtást, edzést, akkor is fog alakulni a teste idővel, de alapvetően nyitott marad. Ha azonban valaki 40 évesen kezd el jógázni, és bátran csípőt nyitogat, könnyen pórul járhat. Amikor jóga továbbképzésen voltam, a tanárunk mesélte, hogy az USA-ban igen gyakori a táncosoknál és a jógásoknál a csípő operációja.
És miért gerinctudatos a jógám? A pár évtizedes megalapozott tapasztalat miatt, és azért mert a csigolyáim állapota ellenére kiválóan vagyok, és tudom, hogy ez a testtudatos jógázás tart így egyben engem.
Következő bejegyzésben írok arról, hogy miért és hogyan érdemes jógázni bechterev-kórral és csípőprotézissel vagy mellrák műtét után.
